Ugyanakkor Amerikában azt láthatjuk, hogy 2016 után sok demokrata, míg 2020 után sok republikánus így érez.
És a megosztottság dacára van olyan közös amerikai életforma, amely kapcsot jelent?
Az élni és élni hagyni erős rendező elve jelentette azt az alapot, ami két évszázadon keresztül a kontinenst elfoglaló különböző emberekből álló nemzetet működtette.
Az országot egyesítő elvek szerényebbek, mint a legtöbb európai nemzet esetében. Az Egyesült Államokban soha nem működött államegyház, ügyesen asszimilálta a világ szinte minden tájáról érkezőket, és erősen támaszkodott az egyéni jogokra és felelősségre. Az önérdek éppen olyan erőteljes volt Reagan alatt, mint amikor Tocqueville az 1830-as években szembesült vele, és Amerika jellegadó sajátosságaként írta le. A 21. századi Amerika előtt álló egyik legnagyobb kihívás, hogy vajon ezek a centripetális erők elégségesnek bizonyulnak-e ahhoz, hogy egyben tartsák az országot.
Vessünk egy pillantást Európára, ahol a kihívások nem kevésbé jelentősek. Az Európai Unió a 2010-es évtizedben válságidőszakot élt át, amely számos töréspontot hozott felszínre, illetve egy stratégiai jelentőségű tagállama távozott is. Hogyan látja ezeket a törésvonalakat tengerentúlról?
1858-ban Abraham Lincoln úgy fogalmazott, hogy
„nem maradhat fenn az a ház, amely önmaga ellen megosztott.
Úgy vélem, hogy ez a kormány nem maradhat működőképes a rabszolgaság és szabadság megosztottságában. Nem gondolom, hogy az Unió feloszlik – azt sem gondolom, hogy a ház szétesik – de azt gondolom, hogy a megosztottság meg fog szűnni. Vagy az egyik vagy a másik álláspont győzelemre fog jutni.” Nekem hasonló a benyomásom az Európai Unióval kapcsolatban is. Az európai integráció értelme, hogy a szorosabb egységet teremtsen az Európai Közösség népei és tagállamai között. Nem tudom, hogy ez ma valóság vagy egyáltalán látóhatáron van-e.
Vajon a németek, magyarok, spanyolok úgy érzik, hogy ők elsősorban németek, magyarok és spanyolok, és csak másodsorban európaiak? Vagy úgy érzik, hogy kontinentális identitásuk egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, míg a nemzeti identitásuk szerepe csökken és avíttá válik? A Brexit azt igazolta vissza, hogy a brit emberek egy szűk többsége számára a nemzeti identitás fontosabb, mint az európai integrációhoz tartozás. Nem tudom, hogy a történet hogyan fog folytatódni, mert nem ismerem azt, hogy milyen érzéseket dédelgetnek az emberek Európa-szerte. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt a kérdést így vagy úgy, de dűlőre kell vinni. Európa nem maradhat félig nemzeti, félig szupranacionális.